Madarász Viktor hagyatéka

Madarász Viktor hagyatéka

Rákospalotai Múzeumba Madarász Adeline ajándékozása révén apjától 22 festmény és a művésznő saját munkásságából 31 olaj- és vízfestmény, illetve rajz került. Érdekes módon mindkét anyagban dominálnak a portrék.

Madarász Victor leányáról több festményt is készített. E sorozatból a gyűjteményben három képet találunk.1888-ban készült kisméretű Madarász Adeline című festménye, a 17 éves, balra néző, barna haját kontyban viselő leány fejét finom tónusokkal, profilból ábrázolja. A fehér galléros vöröses színű ruhát viselő, pirospozsgás orcájú, szép vonásokkal rendelkező leány mögött az arany háttér a képnek klasszikus hangulatot kölcsönöz. Óhatatlanul felidéződik az emberben a római császárság festészetének hasonló ábrázolásmódja, amely előképhez, forráshoz a későbbi korok művészei, így a szimbolista festők is előszeretettel nyúltak vissza.

Másik gyermekéről, Paliról két kép került a Rákospalotai Múzeumba.
Madarász Pali című, 1897-ben festett képén a sötét háttér előtt egy 5 éves forma, szőke hajú, barna ruhás kisfiú áll, kezében kedvenc állatával. A naturalista stílusban, meleg színekkel, vastag ecsetvonásokkal festett derékkép fény-árnyék hatása jól megoldott. A családtagok képein kívül a hagyatékban két Napóleon-portrét, egy Washington-arcmást, egy Petőfi-ábrázolást és két Kossuth-derékképet találunk.

Madarász Victor 1877-ben levelet írt a Turin melletti Collegnoban, olaszországi száműzetésben élő Kossuth Lajosnak és megkérte, küldjön neki fényképfelvételt magáról, mert szeretné elkészíteni portréját. Kossuth válaszában visszaemlékezett arra, hogy 18 évvel korábban Franciaországban találkozott a festőművésszel, és szerényen szabadkozva elküldte - a Madarász-hagyatékban megőrződött - dedikált fotóját. A fénykép felhasználásával több Kossuth-portrét is készített a művész. 

Egyik legnépszerűbb művét, a sokszorosított eljárással is terjesztett
Petőfi halála (Hazám) című nagyméretű festményét 1875-ben festette. Ezen a képén fényes nappal, az erdélyi hegyek előterében a honvéd egyenruhás, sebesült költő az égre emeli tekintetét, miután törött kardja mellé írta vérével: „Hazám”.

Petőfi halála (Lidérc) című képét 1907-ben, tehát több mint 30 évvel az imént tárgyalt mű elkészülte után festette. Mindkét képhez hasonló patetikus ábrázolásmódot és kompozíciós megoldást választott. A később készült, kisebb méretű festmény jelenete éjnek idején játszódik. Ezen már a honvéd egyenruhás költő holtan fekszik, és előtte a vérével felírt szó: „Szabadság” olvasható, a tetem fölött imbolygó lidérc fényénél. A világos és sötét részek, valamint a hideg és meleg színek ellentétére épített, naturális ábrázolású kompozíció erőteljes szuggesztív hatással rendelkezik.  

Szentimentális, szinte meseszerű ábrázolásmódban 1905-ben készült,
Rákóczi Ferenc a bécsújhelyi börtönben festménye. A kép tárgyát a művész a fejedelem Confessiones (Vallomások) című önéletírásából merítette. Ezt II. Rákóczi Ferenc a szabadságharc leverése után a Versailles melletti Grosbois-ban, a kamalduli rend kolostorában írta. Ebből tudjuk, hogy miután 1700 novemberében elfogták a bécsújhelyi börtönben tartották fogva, és az is kiderül, hogyan szökött meg dragonyos egyenruhában a börtönparancsnok, Lehmann kapitány segítségével. A rab – beszámolójának tanúsága szerint – azzal múlatta az időt, hogy etette a várárok hattyúit, így szoktatva azokat ablakához. A művész a vezérlő fejedelemről több képet festett: készített róla mellképeket, ábrázolta őt egészalakosan, lóháton és emberei körében is.      

Ugyanebben a évben készült
Kolajev históriája című nagyméretű festménye, amely azt a pillanatot ábrázolja, amikor az 1905-ös orosz forradalom után börtönbe vetett rabnak Jézus megjelenik. A rendkívüli eseményt egyedül az őr látja, sem a vasra vert elítélt, sem gyászruhás látogatója nem vesz a természetfölötti eseményről tudomást.

A rákospalotai gyűjtemény talán egyik legjobban sikerült Madarász-képe az a reprezentatív kompozíció, amelyen a híres nagyvilági úr,
gróf Keglevich István (1907) jelenik meg. A nagyméretű háromnegyedportrén egy nyílt tekintetű, divatos bajuszt és szakállat viselő, szalonruhába öltözött, 40-es éveiben járó elegáns férfi tűnik fel. Az  ábrázolt személyről azt tudjuk, hogy 1840-ben Bécsben született és három év katonai pályafutás után, országgyűlési képviselőként működött. Később mint a fővárosi gazdasági és kulturális élet tevékeny résztvevője vált ismertté. Földbirtokainak jövedelme mellett vállalkozásaiból élt és közfeladatokat is vállalt. A magyar bortermelés fellendítése érdekében Franciaországban tett utazást, majd 1883-ban Budafokon megalapította Magyarország első konyakgyárát. A termeléshez szükséges szeszipari berendezéseket Franciaországból hozatta, és ezek üzemeltetésére Cognac vidékéről származó szakembert alkalmazott. Termékeit hamarosan négy földrész országaiba exportálta. Az általa alapított cég fejlődése államosításáig rendkívül dinamikus volt. A gyár ma Ausztriában működik, de Keglevich márkanéven árusított gyümölcsalapanyagú likőrjeit pár éve Magyarországon ismét forgalmazzák. Keglevich gróf 1885 és 1887 között a Magyar Királyi Operaház és a Nemzeti Színház intendánsa volt. E minőségében, valamint borászati tevékenységével összefüggésben több cikke is megjelent a sajtóban. Elnöklete alatt jött létre a Vígszínház Részvénytársaság. Képviselői becsületsértés miatti párbajban vesztette 1905-ben életét.    

A Rákospalotai Múzeumba került Madarász Adeline munkák közül több külföldön készült: 1907-ben Drezdában és Potsdamban, illetve 1908 és 1910 között Párizsban. Egykori párizsi vázlatfüzetében a 30. lapon lévő
Ernestine, valamint a 19. oldal Női fej című rajza tetszetős, igen finom vonalvezetésű, részletező kidolgozottságú munka. A Kelenhegyi-úti műterembelső című bensőséges festménye szintén az 1909-es dátumot viseli. A kép középterében a Madarász-hagyatékkal a Rákospalotai Múzeumba került egyik barokk szekrény látható. Kelenhegyi úti otthonuk műtermét a két festőművész 1917-ig közösen használta. Itt készült a művésznő Önarckép című festménye is, amely minden valószínűség szerint a 10-es és 20-as évek fordulóján készülhetett. A balról jövő fény játékának tág teret engedve alkotta e képet önmagáról Madarász Adeline. A 40-es évek elején a művésznő kiköltözött a műteremházból Zebegénybe. Pár évig ott bérelt házat, amelynek teraszáról festette Zebegény című színgazdag olajképét. A tavasszal készült festményen a templom körül csupa üde zöld, virágzó gyümölcsfát látni. A domboldalról a Duna felé tekintő művésznek gondja volt arra is, hogy a felhős ég alatt a Pilis hegyei szintén szerepeljenek. Több képet is festett ottani kertjéről. Zebegényben érte az ostrom, majd 1945-ben Dr. Gorzó Nándor családja fogadta be, és rákospalotai házukban élt haláláig. A Rákospalotai Múzeumnak adományozott faragott Madarász-bútorok jobbára 1870 körül készültek. Az együtteshez több szék, egy karosszék, asztal, festőszekrényke, üveges szekrény és két ruhásszekrény tartozik. A hagyaték továbbá konyhai használati tárgyakból, cink kupákból, festett tányérokból és relikviákból áll: 18 db gyászszalagból, több mint egy tucat korabeli családi fényképből, csetneki csipkékből, a művész okleveleiből, leveleiből, hadnagyi nyugdíjfizetési könyvéből, irattáskájából, borotvájából és kedvenc bársonykabátjából.
  A Kuruc és labanc képének fentebb már említett felbukkanásakor, az utóbbi évek  jelentős, nemzeti érdekből történt műtárgyvásárlásáról egy kis dunántúli városban, Herenden határoztak. E nagy horderejű döntés meghozatalát bizonnyal elősegítette az a felismerés, hogy Madarász Victor történeti festészetünk egyik legjobb mestere. Művészete ezen túlmenően egyetemes jelentőséggel is bír, hiszen zseniálisan újszerű, egyéni hangvételű történeti kompozícióival nemcsak magyar kortársai számára tudott a hazaszeretetről, a szabadság igazságáról tudati tartalmakat közölni, hanem azok általános emberi értékrendjüknél fogva visszhangra leltek Párizsban is. Madarász híres történeti festményei nem a diadalmas múltat elevenítik fel, hanem a felrázóan heroikus küzdelmek és a nemzet ellen elkövetett igazságtalanságok felidézésével késztetnek aktív hazafiságra. A művészet akkori központjában, Párizsban és idehaza átütő sikereket arató Madarász Victor megérdemelte e gesztust, hogy a Herendi Porcelángyár Rt. megvásárolja egyik külföldre került főművét, és Göncz Árpád köztársasági elnök részvételével hangsúlyt kapott ünnepség keretében járult hozzá ahhoz, hogy a festmény a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán kerüljön bemutatásra.
 
Madarász Victor műveiből rendezett jelentősebb egyéni kiállítások:
1904 Nemzeti Szalon, Budapest (61 mű),
1918 Műcsarnok, Budapest (40 mű),
1952 Fővárosi Képtár (Károlyi Palota), Budapest (64 mű),
1967 Rákospalotai Múzeum, Budapest (27 mű),
1997 Városi Galéria, Nyíregyháza (39 mű),
1998 Déri Múzeum, Debrecen (39 mű).   

Madarász Victor műveit az alábbi közgyűjteményben őrzik:
Magyar Nemzeti Galéria; Rákospalotai Múzeum; Magyar Nemzeti Múzeum; Petőfi Irodalmi Múzeum; Budapest Történelmi Múzeum Fővárosi Képtára (Kiscelli Múzeum); Liszt Ferenc Múzeum, Budapest; Déri Múzeum, Debrecen; Janus Pannonius Múzeum, Pécs; Liszt Ferenc Múzeum, Sopron; Kelet szlovákiai Múzeum, Kassa; Andrássy Kastélymúzeum, Betlér.  

Irodalom:
Madarász Adeline: Madarász Viktor hagyatéki kiállítása, Budapest, 1918;

Lyka Károly: Madarász Viktor élete és művei, Budapest, 1922;
Radocsay Dénes: Madarász Viktor, Budapest, 1941;
Székely Zoltán: Madarász Viktor emlékkiállítása, Budapest, 1952;
Székely Zoltán: Madarász Viktor, Budapest 1954;
Soós Klára: Madarász Viktor, Rákospalotai Múzeum Évkönyve, 1966, 115-129.
Budai Timót: M. V. rákospalotai emlékkiállítása, Művészet, 1967/11. 39-40.
M. Kiss Pál: Hazai Kiállítások, Látóhatár 1968/2.  163-165.
Matits Ferenc: Madarász Victor festőművész emlékkiállítása, Nyíregyháza 1997.


adeline  MadaraszPal 
kolajev